szóval így kicsit felemás érzésekkel jöttem el erről a hétvégéről. az együtt töltött perceinket kicsit megmérgezte az apja és az egész otthoni légkör, és az ebből adódó érzelmi rohamok. persze próbálja az ember tompítani ezeket azzal, hogy nem csak hogy maga kerüli a konfliktust, de igyekszik úgy igazítani a dolgokat, hogy a lányt és az anyóst is megpróbálja eltéríteni attól. őket, akik már belefáradtak az örökös konfliktuskerülésbe és oda-odaszólogatnak, teljesen feleslegesen, de nekem könnyű mondani. én nem élek benne. de attól még igazam van és ezt ő is tudja, mondta is. mondtam is neki, hogy a hátralevőket kimaxolt konfliktuskerüléssel kéne túlélniük, hogy az apja azt higgye, jól áll a szénája.
nagyon leszívnak az itthoni dolgok, anyám úgy viselkedik, mint egy kibaszott Gestapo Standartenführer, persze én megértem, hogy nagymamám, én és még a bátyám is, na az túl sok neki, de ő is tekintettel lehetne másokra. a bátyámból egyébként gecire elegem van, gyakorlatilag eljutottam oda, hogy kurvára oké lennék azzal, ha meghalna, eltűnne örökre és a hangját se hallanám többet, nem is látnám, miegyéb. leszarom. tönkreteszi mindenki életét aki a közelében van, nem képes felelősséget vállalni semmiért, mindenkit hülyének néz, mindenki hibás. ő sosem. ő mindig okos és szép.
ő, aki életem, nos hát ő még mindig ingadozik. változtatnunk kell dolgokon, de nem hiszem, hogy minden elveszett. szeretem őt és saját bevallása szerint ő is szeret engem. egyszerűen csak túl sok a felelősség és túl nagy a bizonytalanság. türelmesnek kell lennem, amíg helyrerakja a dolgait, legalábbis megbékül velük és megtalálja a saját kis megoldását a minél jobb végkimenetelért, s aztán helyrerakjon mindent. hiszem én, hogy mi nem csak ennyire vagyunk hivatottak. csak nem kell annyit feszülnünk. újra sodródnunk kell. csak nehéz, persze.
mindegy. alapvetően azért jó kedélyű és jövőbe tekintő vagyok. aztán az idő és ő, aki életem majd eldönti. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése